A kultúra legáltalánosabb megközelítésében az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége.
A modern kommunikációelmélet nyelvén „a kultúra meghatározott területei és történelmi közösségben élő vagy élt emberek közös hiedelmeinek, értékeinek, normáinak és magatartássémáinak, továbbá szokásainak és rítusainak rendszere, amely a kommunikáció hatékonyságát felfokozza.
A kultúra fogalmát gyakran kapcsolják a civilizáció fogalmához. Addig, amíg a civilizáció fogalma a kor anyagi és szellemi kultúrájának fejlettebb fokát, megvalósult formáját fogja egybe, addig a kultúra kifejezés a fejlet-lenebb szintekre is értelmezhető, inkább szellemi javakra, a műveltségre helyezve a hangsúlyt.
A kultúra – általános értelemben – magában foglalja az anyagi természetű dolgokat, a közvetlen fogyasztásra szánt javakat, a munkaeszközöket stb. Mindezen túlmenően egy sereg nem anyagi természetű dolog is idetartozik (pl. a nyelv, az írásbeliség, a tudományos elméletek, a közös szokások, vallás, az adott társadalom intézményei).
A kultúra tehát összetett jelenség. A kultúra egyes elemei a társadalom valamennyi tagjára jellemzőek, mások csak bizonyos csoportokra, megint mások csak meghatározott egyénekre érvényesek.
A kulturális környezet új, hasznos elemei hozzáadódnak a régiekhez. Az új kulturális elem hozzáadása megsemmisíti a régit vagy annak egy részét. Korábban sikeres munkamódszerek, technológiák tűntek el, átadva helyüket újabb elvárásoknak. Szokások, eszmék válnak divatjamúlttá, mert az újabbak kiszorítják őket.
A kultúra egyik emberről a másikra, egyik generációról az őt követőre, korábbi korokból a későbbiekre terjed. A szellemi kultúra elemeinek túl-élése általában sikeresebb, mivel ezek az elemek részben spontán utánzással örökítődnek át, részben tudatos neveléssel, oktatással megy végbe az átörökítési folyamat.
A kultúra elemei az emberi érintkezéssel, a kommunikációval terjednek (utazás, kereskedelem, háború, közlekedés, migráció, turizmus, kommuni-kációs rendszerek stb.). Az eszmék és információk áramlása napjainkra viharossá erősödött.
A kommunikáció mellett a kultúra elemeinek leggyakoribb terjedési módja a diffúzió. Egy elem átvétele rendszerint annak módosítását jelenti. Ha az új kulturális elemek jól beillenek a meglévő rendszerbe, átvételük gyorsan, viszonylag zökkenőmentesen zajlik le.
A kultúra naponta megfigyelhető jelenségeit, látható jeleit, legyen szó művészetről, nyelvről, az erkölcs és etika határozzák meg.
Egy adott kor kultúráját formáló erkölcsi szabályok csak az alapvető társadalmi folyamatok ismeretében érthetők meg. A kultúra rendkívülien bonyolult összefüggéseit jobban megérthetjük, ha átvilágítjuk azokat az egymástól elválaszthatatlan szinteket, amelyek egy adott korban formálják a világképet, s ezáltal a társadalmi folyamatokat. A kultúrának három meg-határozó szintjét lehet elkülöníteni, amelyek az alábbiak.
Alapvető feltevések
Ezen a szinten a felfogásokat, hiedelmeket találjuk, amelyek a láthatatlan, nem tudatosult erővonalakat jelentik.
Fő elemei:
- Ember és természet.
- Idő.
- Tér.
- Ember és ember közötti viszony.
Értékek, ideológiák
A tudatosság magasabb fokon ezen a szinten jelenik meg.
Összetevői:
- Eszmék és célok.
- Elérési eszközök.
- Erények, bűnök, vétkek.
- Erkölcs, etika.
Javak, képződmények
Ez a látható, többnyire nehezen megfejthető szint.
Fő megnyilvánulásai:
- Nyelv.
- Technológia.
- Művészet.
- Társadalmi rétegződés.
- Státusrendszer.
- Nemek szabályai.
- Család.
Az alapvető feltételezések szintje a világról alkotott, esetenként tudat alatti nézeteinket, érzéseinket tartalmazza. Ezek a feltételezések határozzák meg, hogy mit tartunk „jónak” és „rossznak”, hogy miben „hiszünk”, ami mindennapi cselekedeteinkben, döntési helyzeteinkben jut felszínre.
A sikeres etikai rendszerek (értékek és ideológiák) rendszerint szubkultúrákat hoznak létre, ezek a szubkultúrák pedig arra törekszenek, hogy fenn-tartsák és elterjesszék saját etikai rendszerüket. A szubkultúrák és etikai rendszerek kölcsönhatásai magyarázzák az emberiség állandó megosztottságát szektákra, népekre és ideológiai csoportokra. Az individuum (az egyén, egyéniség), preferenciáit azoktól tanulja, akikkel legtöbbet érintkezik. Tendenciájában vagy az egyik, vagy a másik szubkultúra vonzásába kerül. A vallás éppen azon képességének köszönheti történelem-formáló erejét, hogy a hívőnek az identitásából (azonosságából) fakad: hitének tárgya olyan, ahogy elképzelésében él.
Az embernek – különösen jelenlegi helyzetében és fejlettségi szintjén – valamennyi kulturális elemre szüksége van tanulási és döntési folyamataiban és intézményeiben egyaránt.